Millennium Tower Run Up extreme

Sportolói pályafutásom 71. versenyét teljesítettem 2016. június 4-én. Ez a futás azonban nem emiatt volt különleges számomra. Nagyrészt utcai versenyeken indulok, de szívesen veszek részt terepfutásokon és lépcsőfutásokon is. Szeretem a változatosságot. Ezúttal is lépcsőfutáson álltam rajthoz, melynek helyszíne Bécs volt, egész pontosan a Duna partján található, 1999-ben átadott Millennium Tower irodaépület. A 2016. februári SkyRun Duna Tower után kezdtem el keresgélni az interneten további lépcsőfutó versenyek után. Sajnos keveset rendeznek Magyarországon. A világhálót böngészve bukkantam rá a Millennium Tower Run Up Wien elnevezésű eseményre. Felkeltette az érdeklődésemet. Bécs a kedvenc városom. Régóta szerettem volna más országban is futni. Az külön öröm volt számomra, hogy első külföldi versenyemet éppen a kedvenc városomban teljesíthettem. Természetesen ez a nap nem csak a futásról szólt, összekötöttem városnézéssel. Miután elolvastam a versenykiírást, hamar eldöntöttem, hogy belevágok. Csupán az okozott némi fejtörést, hogy melyik versenyszámban álljak rajthoz? Két lehetőség volt, az egyik 48 emelet vagy ott volt az extrém változat, ami háromszor 48 emeletet, összesen 2529 lépcsőfokot jelentett. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok a nehezebbik változattal. Nagyon komoly kihívás elé állítottam magam, ezt megelőzően 804 lépcső volt a legtöbb. Itt annak a többszörösét kellett megtenni. Először jó bulinak tűnt, aztán ahogy közeledett a verseny napja, egyre többször merült fel bennem a kérdés, hogy tényleg akarom-e, képes leszek-e teljesíteni. Sok képet és videót megnéztem az előző évi versenyekről, de attól még nem láttam barátságosabbnak a hatalmas toronyépületet. Idővel aztán elkezdett dolgozni az adrenalin. Egy igazán extrém kihívás, az eddigi legnehezebbnek ígérkező futásom. Miért is ne? Ha nem merek belevágni komoly feladatokba, akkor nem sok esélyem van a fejlődésre. Azt tudtam, hogy erre nagyon komolyan fel kell készülni. Elkezdtem különböző láberősítő gyakorlatokat végezni a futások mellett. Az edzések sem voltak könnyűek, de tudtam, hogy mi a célom és azt, hogy azt milyen nehéz lesz elérni és ez motivált. A verseny előtti városnézés nagyon kellemes kikapcsolódás volt. Gyönyörű parkok, modern épületek, kastélyok, templomok, a Duna. Fantasztikus Bécs belvárosa, nem véletlenül választották hétszer is a világ legélhetőbb városának. Már a belvárosból, a Belvedere kastély parkjában sétálva megláttam Bécs három legmagasabb épületét, köztük a Millennium Towert. Messziről is óriásinak tűnt. Csupán a Donauturm és a Duna City Tower 1 előzik meg 252, illetve 250 méteres magasságukkal. Ahogy azonban egyre közelebb értem hozzá, úgy lett egyre nagyobb. A budapesti Duna Tower a legmagasabb épület, ahova eddig felfutottam, meglehetősen aprónak tűnne mellette a maga 60 méteres magasságával. A Millennium Tower egy modern irodaház, körülötte terül el a Millennium City nevű bevásárló- és szórakoztató központ, ahol a világ vezető márkái is képviseltetik magukat. Az a jó a futóversenyekben – többek között – hogy általuk olyan helyekre is eljutunk, ahova önállóan csak ritkán vagy egyáltalán nem jutnánk el. Nekem ilyen volt a Paksi Atomerőmű látogatóközpontja, a Kőbányai pincerendszer, a Duna Tower és most a Millennium Tower. Külön lift üzemel a bevásárlóközpont szintjei között és külön az irodaház emeletei között. Ez utóbbihoz csak beléptető rendszeren keresztül lehet eljutni, nekünk azonban szabad utunk volt ezen a napon. A torony tövében, a plázában volt a versenyközpont, ahol megkaptuk a rajtcsomagot. Kellemes meglepetés volt, kaptunk egy tornazsákot, egy emblémázott technikai futómezt, egy üveg kólát, egy csomag gumicukrot és egy névre szóló rajtszámot a 15 Eurós nevezési díjért. Ezen felül még 4 Eurót kellett fizetni az időmérő chip bérleti díjaként. Sokan gyülekeztünk a hatalmas épület aljában, azonban a szervezők által meghatározott létszámlimitet közel sem érte el a résztvevők száma. A normál futam esetében 300 főben, az extrém kategóriában pedig 200 főben határozták meg az indulók maximális számát. Ehhez képest a normál futamban 137-en, a nehezebb versenyszámban mindössze 43-an álltunk rajthoz. Külön öröm volt számomra, hogy az extrém futam egyetlen magyar indulója voltam. A szervezők percre pontosan betartották az előre meghatározott időrendet. 15 órakor nekivágtak a normál futamban résztvevők, majd 15 óra 30 perckor az extrém futam is kezdetét vette. Itt is a lépcsőfutásoknál megszokott módon, rövid időközönként (10 másodpercenként) indultunk. Nagyon vártam ezt a versenyt, minden eddiginél jobban. Nem tudtam pontosan mire számíthatok, hiszen ennyi lépcsőt még közel sem futottam, azzal azonban tisztában voltam, hogy nagyon nehéz lesz. Ott állva a hatalmas épület tövében, akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez bizony nagyon magas és én háromszor is fel szeretnék jutni. Különös érzés volt nézegetni az égbe nyúló tornyokat. A szervezők mindenre nagyon figyeltek, nagyon precíz szervezés volt. Első alkalommal rajtszám szerinti sorrendben indultunk. A szervezők, kezükben a rajtlistával sorba állítottak minket, majd az időmérő készülék jelezte, hogy mikor rajtolhat a következő futó. Hamar rám került a sor. Egyből egy rövid mozgólépcsőn kellett lefutnunk, ami természetesen állt. Lefelé indultunk, hogy utána még többet mehessünk felfelé. De végül is ezért voltunk ott. Utána két jobb kanyar egy apró helyiségen keresztül és már a lépcsőházban is voltunk. Megkezdtük végtelennek tűnő utunkat felfelé. Sejtettem, hogy 48 emelet nagyon magas és valóban hosszúnak tűnt az út felfelé. Ami szembetűnő volt, hogy magasabbak voltak a lépcsőfokok, mint amivel eddig úgy általában találkoztam. Ez csupán egy apróság, azonban több mint 2 és fél ezer lépcsőnél nem volt mindegy, hogy mekkorákat kell lépni. Magasabb lépcső, nagyobb lépés, nagyobb fokú fáradtság. Nagyon meleg volt a lépcsőházban, ami tovább nehezítette az amúgy sem könnyű feladatot. Még a felénél sem jártam, amikor már folyt rólam a víz. Az épület felületének nagy része üveg, amitől valószínűleg jócskán felmelegszik a tűző napon. Az irodák természetesen légkondicionáltak, a lépcsőház azonban nem. Nagyon örültem, amikor elértem a 25. emeletet, itt már magasabban voltam, mint az eddigi lépcsőfutásaimon bármikor. Sokáig azonban nem tudtam örülni, még majdnem a fele hátravolt. Fejben is készültem erre a versenyre, hiszen óriási fizikai megpróbáltatás volt. Hasznosnak bizonyultak az edzések is, illetve sikerült jól beosztanom az energiámat. Nem rohantam neki az elején, kényelmes tempóban indultam. Tudtam, hogy hosszú lesz az út. Szerencsére sikerült nagyjából egyenletes tempóban haladnom. A 44. emeleten van az egyik terasz, mi azonban négy emelettel feljebb fejeztük be. Rendkívül jó érzés volt meglátni a 48-as számat. A lépcsőházból kilépve páratlan panoráma tárult a szemem elé. Nézelődésre, pihenésre nem volt idő, még két kör hátra volt. Elvettem a frissítőasztalról egy üveg kólát és több futóval együtt elindultam lefelé. Négy emeletet gyalog kellett megtennünk, a 44. emelettől volt csak lift lefelé. Visszaérve az előcsarnokba rövid pihenés, nyújtás, folyadék pótlás és álltam is újból be a sorba. A második és harmadik futásnál az előző körünk ideje szerinti sorrendben indultunk. A leggyorsabbak kezdték. Ezúttal is a szervezők állítottak sorba minket. Mire leértünk, már a kezükben volt a kinyomtatott eredménylista, amit egy monitoron mi is láthattunk. Hamarosan ismét a lépcsőházban találtam magam. Úgy éreztem kevés volt a pihenés, ennyi lépcső után az izmaimnak több időre lenne szüksége. Erre azonban nem volt idő. Másodszorra már tudtam milyen 48 emeletet futva megtenni, még jobban be tudtam osztani az erőmet. A lihegéstől hamar kiszáradt a szám. Próbáltam orron át lélegezni,de nem sikerült elég oxigént beszippantani, így kénytelen voltam szájon át lélegezni. A második és harmadik körben vittem magammal kis üvegben egy deci kólát. Nem akartam lépcsőfutás közben szénsavas italt fogyasztani, csupán egy-egy kortyot ittam belőle, de az is nagyon jól esett. Csak éppen annyit, hogy ne legyen száraz a szám és a torkom. Második felfelé menetnél már kezdtem érezni a fáradtságot, szerencsére csak minimális mértékben lassultam. Felérve ismét elvettem egy üveg kólát és indulás újra le. Lenn ismét megnéztem az időeredményemet, kicsit pihentem és álltam be újból a sorba. Hamar eljött a harmadik kör. Megkönnyebbültem, hogy kétszer is sikerült feljutnom és már csak egy volt hátra. Az izmaim azonban egyre jobban pihenésért kiáltoztak. Annak azonban még nem jött el az ideje. A harmadik körben már az eleje is nehéz volt, azonban végig nagy hajtóerő volt számomra az a tudat, hogy  eljutottam egy ilyen különleges versenyre, egy ilyen gyönyörű helyszínen, ami ráadásul a verseny weboldala szerint a lépcsőfutó versenyek világranglistáján a második helyet foglalja el. Tudtam, hogy ha felérek, óriási sikerben lesz részem. A harmadik körben már különösen lassan fogytak az emeletek. Izzadtam, a pulzusom is már nagyon felugrott, egyre nehezebben mozogtak a lábaim. Szerencsére nem volt izommerevség vagy görcs, „csupán” a fáradtság. Amikor megláttam a 44. emeletet, nem tudtam örülni úgy, mint az első két körben. Így a végén még a hátralévő négy emelet is soknak tűnt. Amikor utolsó alkalommal léptem ki a 171 méter magasan található felső teraszra, óriási megkönnyebbülést éreztem. Nagyon jó volt hallani, ahogy a szervezők név szerint köszöntenek a célban: „Balazs von Ungarn.” Nyakamba akasztották a sikeres teljesítőknek járó, szép érmet, aminek számomra különösen nagy értéke van. Utána már tényleg szakítottam időt arra, hogy megcsodáljam a páratlanul szép kilátást Ausztria fővárosára. Alattunk a Duna, távolabb a klostneuburgi apátság, keleti irányban Bécs és egész Ausztria két legmagasabb épülete és a közelükben elterülő Donau city városrész volt látható a maga különleges épületeivel. Páratlan élmény volt ott állni. Ekkor kezdtem csak felfogni, hogy sikerült. Megcsináltam. Teljesítettem az egyik legextrémebb lépcsőfutó versenyét. Az itt kapott éremnek különleges helye lesz a gyűjteményemben. Minden versenyre büszke vagyok, amit eddig teljesítettem, de ez foglalja el az első helyet a ranglistámon. Sok nagy dolgot elértem már a sportban, teljesítettem már hosszú és nehéz túrákat, futóversenyeket, de ez a lépcsőfutás a csúcs. Ez számomra minden eddiginél nagyobb siker. Amikor teljesítek egy-egy versenyt, utána mindig felmerül bennem a kérdés, mi lesz a következő? Szeretek előre haladni, mindig egy kicsit nagyobb célt kitűzni, ami egyben motiváció is számomra. Ezúttal azonban nincs következő cél a lépcsőfutásban. A világ egyik legnehezebb toronyfutását teljesítettem. Nem akarom mindenáron túlszárnyalni. Hogy ezután mit fogok csinálni? Ha tehetem, minden évben visszatérek erre a különleges versenyre.

Képek a versenyről: https://www.flickr.com/photos/133587976@N03/albums/72157668910592442